VCB és a 30 másodperc

Woody Allen ismét hozta a formáját: két életfilozófia, és a közte őrlődés harcának remek bemutatása:

Az egyik a valóság séma-sablonos libasorába (egyes esetekben büszkén és dalolva) beálló, és ennek unalmába később belefásuló koránházasodó-dolgozó ember.

A másik a valóságban élni képtelen, ezért azt a saját képére felül-, vagy átírni akaró, ennek következtében állandóan és egyre nagyobb kilengésekkel az átmeneti siker - átmeneti kudarc tandemén libikókázó (élet)művész.

Így a nap mottója nem is annyira off:

"30 másodperced van, hogy elmondd..."

Ja, hogy ez lenne a kőkemény racionalitás lesz*rása?

Vagy csupán egy átmenetiérdek-mondat, mert meg sem akarjuk hallgatni hallani a másik változó szívhangját? Ne adj Isten együttérezni egy szinten kezelve beszélgetni vele?

Egyébként meg igen, az idő múlásához képest tűzforrófejű vagyok. Keresem azt az alkalmas pillanatot, ami (még) kvázi sose alkalmas. Már csak ilyen vagyok. Az én vereségem mindig is átmeneti visszavonulást színlelt.

Azt meg csak remélem, hogy a (távoli) jövőbe halasztgatások ígérete tényleg őszinte, és ilyenformán olyan eseményt ígér, ami egyszer valóban meg is történik (meg kell történnie).

Különben az egész nem más, mint kegyes (ön)hazugság.