A péntekin nagyon kellemes élményben volt részem. Nem gondoltam volna, hogy a volt angoltanárommal ilyen jól fogok magánemberként elbeszélgetni (miután a Händel-próba helyszínét ő biztosította, és hallgatta is próbát). Azt végképp nem, hogy amikor rákérdezett, mi van velem, kerek perec elbeszéltem neki az elmúlt 6 évem privát ügyeit-bajait, különös tekintettel az utóbbi két évre. Aztán kaptam is pár igen hasznos tanácsot, amik alapján megfogadtam egy-két dolgot.
Ördögként fogom kerülni a gyávaság, a bizonytalanság, a menekülés, és nemtudomok tömjénfüstjét. Átlátom, hogy ma a 17-ek egy jó része 14, minden látszat ellenére. Rosszabb esetben pedig 5. Végül (be)látom, hogy bizonyos fok után sokkal több határozottság kell mint eddig. Tégláról téglára, lépésről lépésre fogom visszaépíteni. A céldátum is megvan, július vége. Azt már látom, hogy a jó szív, az elfogadás és az ún. "engedékenység hosszú távú hasznok reményében" hova vezet.
Oda, hogy ma, szombaton a zenekar egyik (vajon melyik?) tagja minden további nélkül le meri üldözési mániásozni a nála szakmailag, zeneileg, tapasztalatban (hadd ne folytassam) sokkal magasabb szinten állót, durván aláásva az Árpád által rá ruházott tekintélyt. Végülis rájöttem, az én hibám, hogy eddig engedtem fajulni a dolgokat. Ráadásul az illető pont tudta, hogy fog ülni ez nálam, hiszen a minap magánéleti beszélgetésben is ugyanezt vágta a fejemhez, ugyanúgy alaptalanul. Ott megteheti (bár az eredményei katasztrofálisak), a zenekar előtt, a szakmában viszont nem.
Rájöttem, hogy eddig végül is defenzívában voltam, hiszen durva beszólásra durván is válaszolhattam volna, meg is érdemelte volna. Mi több, igaz is lett volna. De nem, nem, én nem vagyok Cseke József vérmérsékletű, és nem is akarok bedönteni egy alapvető emberi kapcsolatot (bár nekem olybá tűnik, hogy ő annál inkább: az utóbbi időben szinte minden arról szól, hogy hogyan marjon el végképp magától: ezúton üzenem, a siker már totális! Bonts (gyerek)pezsgőt! Már egy jó ideje nyugodtan hajszolhatod a délibábjaidat, láthatóan kitörő sikerrel). Csak elmondtam, még egy ilyen, és akkor nem kell ma együtt dolgoznunk. Végül is használnak is ezek az esetek. Azt hiszi, engem éget be, de nem: csak egyre többen rájönnek, hogy a köztük reszkető falevél és a mindig valahova csapódó mézmáz időnként szörnyeteggé változik. A szemük előtt zajlik le, hogy egy egyszerű kérdés után le mer üldözési mániásozni. Senki más még a huszadát se engedné meg, mert a szakmai minimum megvan köztünk. De ő? Ki ő szakmailag hozzám képest? Mire föl merészeli? Aztán lehet menni az Árpádhoz, állok elébe. Az ő szemében én egy 12 éve itt lévő tag vagyok, aki emberi, szakmai, szóló, szólampróbaszervezés és koncertszervezés szempontjából is olyat tett le az asztalra, amit kevesek. Tényleg, én voltam a barom, hogy engedékenységemmel eddig hagytam fajulni a dolgokat. Tessék, sikerült felébreszteni az alvó oroszlánt.
Azért jó ez a helyzet, mert itt sem magánéletileg, sem szakmailag nincs itt mit vesztenem. Sőt, ezekkel az esetekkel egyre többen állnak mögém, mert látják, mi a valóság. Én ezen csak nyerhetek, és nyerni is fogok.
Amúgy erre a félévre már vissza akartam vonulni, amikor fölvetettem Árpádnak, első ösztönös reakciója az volt: "De ugye nem akarod abbahagyni?" Aztán pont az üldözési mániásozós utalgatott arra, hogy én még miért vagyok itt. Hát ezek után, mától vérszem van. Horváth Miki, a zenekari példaképem 27 éves korában lépett fel velünk utoljára. Úgyhogy fél év még garantált, aztán ha netán akkor méltóan vissza tudok vonulni, akkor megteszem. Ha nem, maradok, amíg be nem következik.
Tényleg érdemes újat húzni? Kinek lesz jobb ettől?
